?

Log in

No account? Create an account

Previous 25

Feb. 13th, 2018

jewsejka

Владимир Георгиевич по-сербски...



Vladimir Sorokin "Manaraga" / prevela s ruskog Mirjana Grbić // Beograd: "Geopoetika", 2017, povez meki, 207 s., ISBN: 978-86-6145-285-7

Feb. 9th, 2018

jewsejka

Лев Данилкин // "Афиша.Daily", 5 февраля 2018 года

Владимир Сорокин

Современные классики

О чем на самом деле «Манарага» Владимира Сорокина: объясняет Лев Данилкин

Владимир Сорокин получил премию «НОС» за роман «Манарага», в котором бумажные книги используют в кулинарных целях. Лев Данилкин констатирует: великий русский писатель-радикал окончательно превратился в литературного традиционалиста.

Трансформации в cвою противоположность случаются в жизни не так уж редко — и поэтому нас не должно удивлять, что в какой-то момент нечто подобное произошло с писателем-революционером В.Г.Сорокиным.

Что В.Г.Сорокин мутирует из «непримиримого» в «договороспособного», ясно было уже по «Теллурии». Тоталитарность литературных практик вызывает у него скорее дружественную иронию, чем ужас и отторжение; если раньше его концептуалистские имитационные «куклы» — пугающе похожие на толстовский/соцреалистический/диссидентский оригиналы; поначалу благообразные, а затем вдруг покрывающиеся трупными пятнами и «взрывающиеся» от несовместимых с жизнью повреждений внутренних органов — шокировали, то теперь типично сорокинский текст — это скорее шутейная пьеса, скерцо, бодрый, бойкий и смешной фрагментец, который не столько «отменяет литературу как таковую», сколько сам задает новую — весьма высокую — планку; ну и автор, соответственно, скорее наслаждается сигарой, запустивши руки в проемы жилета, в компании коллег-«классиков», чем приседает, зажав уши и зажмурив глаза, после выстрела из миномета по их позициям.

Мы помним, что «Теллурия» (2013) состояла из пятидесяти глав-фрагментов, большим достоинством которых было то, что каждую теоретически автор мог «распаковать» и развернуть до размеров романа — однако ж всякий раз удерживался, обеспечив книге бросающуюся в глаза цельность, поджарость и осанку.

Шли, однако, годы — и один из сюжетов не самой «Теллурии», но «вселенной «Теллурии», все же вылупился в отдельный роман.

«Манарага» представляет собой увлекательную хронику — в форме отчетов-эссе «я»-рассказчика — нескольких деловых поездок повара, который практикует с переменным успехом ритуал приготовления еды на дровах из превратившихся в музейные диковины бумажных книг; несмотря на пространные объяснения, что «это мода такая», бровь читателя, добравшегося до финала, находится на таком же стабильно высоком уровне, как у тех, кто услышал об этом «сюжете» в кратком изложении.

За опасную и виртуозную работу повару — он не просто готовит пищу, но умеет отличать хорошие тексты от плохих, и это главное в его профессии — платят серьезные деньги, на которые он может позволить себе качественное потребление в мире «нового Средневековья». Однажды, вынужденный подчиняться законам подпольной корпорации — секты книжных поваров, он получает задание пресечь замыслы злоумышленников, которые в погоне за прибылью хотят коммерциализировать и тривиализовать близкую к сакрально-ритуальной деятельность поварского сообщества.

Роман — несомненная удача автора в том смысле, что он смешной; пересказывать шутки своими словами — последнее дело, но уж поверьте: Сорокин не подвел — посмеетесь. Это сатира, в которой досталось всем; и про еду, и про литературу, и про будущее, и про современность — по всему прошелся. А уж сколько здесь сорокинского — всех этих фирменных формул-псевдопословиц, которыми так славится Владимир Георгиевич: «Просто и ясно, как жареный батат на добром докторе Швейцере: мы нашли — мы и читаем! Ordnung muss sein!»

Для порядка же зададимся-ка таким вот вопросом. Почему В.Г.Сорокин, с его идеальным слухом и чутьем на наличие «полена» в романе (очень удачная метафора из, собственно, «Манараги» — означающая «романность», наличие «литературного вещества», отличающего халтуру от произведения искусства), делает из сюжета о бук-эн-гриллере, который, на первый взгляд, годится на одну из глав для «Теллурии», целую книгу? Почему он полагает фигуру высокопрофессионального посредника между «высокой культурой» и плебсом, который готов платить за зрелищные презентации «качественного потребления» книг, достаточно важной, чтобы развернуть историю о ней до отдельного, оформленного как более важное, чем прочие — роман это роман, — высказывание? Где здесь «полено»?

Есть ли оно?

Read more...Collapse )

Feb. 6th, 2018

jewsejka

«НОС-2017» > «Манарага»



Фонд Михаила Прохорова ("ВКонтакте", 05.02.2018):

Итак, Фонд Михаила Прохорова объявляет победителей литературной премии «НОС-2017»!

Лауреатом стал Владимир Сорокин, роман «Манарага». Впервые в истории нашей награды читательские симпатии совпало с решением жюри!



Призовой фонд: победитель Премии получает награду в размере 700 000 рублей и статуэтку-символ Премии.

видео-трансляция финальных дебатов из московского «Гоголь-Центра»

Jan. 23rd, 2018

jewsejka

«НОС-2017»: Победителем в номинации «Приз читательских симпатий» стал Владимир Сорокин




Итоги читательского голосования

Завершилось читательское голосование Литературной премии «НОС-2017», проводимой Фондом Михаила Прохорова.

Победителем в номинации «Приз читательских симпатий» стал Владимир Сорокин. Роман «Манарага» набрал абсолютное большинство голосов на сайте Фонда – 993, автор получит 200.000 рублей и статуэтку премии.

Награждение состоится 5 февраля в Москве на финальных дебатах жюри.

Трансляция из «Гоголь-центра» начнется на сайте в 19:00 по московскому времени.

Jan. 20th, 2018

jewsejka

Владимир Сорокин (фотографии)

Владимир Сорокин

Biocoin @biocoinproject ("Twitter", 28.12.2017): Yesterday, the writer Vladimir Sorokin and a bird. Sorokin drew a magpie in #LavkaLavka ✍️ спасибо!!

Владимир Сорокин

Jan. 19th, 2018

jewsejka

Владимир Сорокин "Белый квадрат" (аудиокнига)

Jan. 17th, 2018

jewsejka

Владимир Сорокин (фотографии)

jewsejka

Владимир Сорокин (интервью) // "Konyves.blog.hu", 12.01.2015

Владимир Сорокин


Szorokin: Az orosz lélek tömjén, hó és vér

„Az írásnak bombára kell hasonlítania, amellyel az ember megtisztítja a terepet a normális létezés számára” – írta Lyukasóra című novelláskötetében a Putyin-éra egyik leghangosabb kritikusa, Vlagyimir Szorokin. Regényei bombaként csapódnak a kritikára igencsak érzékeny Kreml testébe, és minden újabb megjelenése után kultúrbotrányaitól harsog az orosz sajtó. Többször vádolták pornográfiával, Kékháj című regényét nyilvánosan megsemmisítették, és a harmadik legkárosabb könyvnek tartják a Mein Kampf és A tőke után. A tellúr nevű ritkaföldfém tudatmódosító hatásáról mesél új könyve, a Tellúria, melyet Budapesten is bemutatott. (Kritikánkért kattints IDE) Budapesti látogatása, és a könyv megjelenése előtt emailben kérdeztük almafestésről, felelősségről és történelemhez való viszonyról az orosz írót, aki a közhiedelemmel ellentétben nem ezüstből készült. (Az interjút Diószegi-Horváth Nóra fordította.)

— Ön szerint mi az irodalom szerepe egy diktatúrában?

— Minden időben, bármilyen rendszer uralma alatt az irodalom egyetlen feladata – megmaradni irodalomnak. A legszomorúbb mindig az, amikor faltörő gépet csinálnak belőle az aktualitások bástyáinak lerombolására. Az ilyen irodalom nem él sokáig. Az írónak nagy célokat kell maga elé állítania, még akkor is, ha arról ír, ami éppen történik körülötte. Mert ha a falak leomlanak, a faltörő gépek rozsdásodni kezdenek.

— Mi talán a hírek mellett az ön regényeiből tudunk meg a legtöbbet Oroszországról. Mit gondol, a könyvei jó útmutatók?

— Nehéz a nyugat-európai olvasókhoz beszélnem, de az elmúlt harminc évben talán sikerült elmondanom a lényeget az orosz lélek metafizikájáról úgy, hogy megértsék. Vagy legalábbis éreztetni, milyen az íze, az illata. Olyan, mint a tömjén, a hó és a vér.

— Mikor egy új szövegen dolgozik, érzi, hogy a készülő mű melyik momentumából lesz a legnagyobb botrány?

— Nem vagyok botrányhős, nem is szeretem a botrányokat. Mindig megfejthetetlen kérdés számomra, hogy mit és miért éreznek botrányosnak az olvasóim. Nem szeretek provokálni, a provokátorok ugyanis exhibicionisták. Én inkább kukkolni szeretek, meglesni a hőseimet, miközben ők teljes szabadságot élveznek. A botrány valószínűleg mindig ennek a szabadságnak az ára.

— Korábban azt nyilatkozta, hogy a szatíra az egyetlen műfaj, amiben most valaki megírhatja a véleményét. Ha nem így lenne, akkor elképzelhető lenne, hogy műfajt vált?

— Szeretném tisztázni a megfogalmazást – nem szatíra, hanem groteszk. A groteszk ugyanis ideális eszköz arra, hogy bemutassa az orosz metafizikát, amely át van itatva szakralitással, erőszakkal és abszurditással. Gondoljunk csak a Holt lelkekre Gogoltól – ez a mű azért élte túl saját korát, mert az alkotó úgy döntött, a groteszk eszközeivel írja le a körülötte lévő valóságot. Az olyan írók, mint Gogol, Bulgakov, Harmsz és Platonov aktívan használták a groteszket, és nem is tévedtek, mert munkáik még mindig relevánsak. Én csak követem ezeket a nagy hagyományokat.

— Egy művésznek azt kell csinálnia, amit Picassónak, amikor a német csapatok bevonultak Párizsba. Ülni és festeni az almát – így szólt a kedvenc anekdotája annak az orosz underground mozgalomnak, amelynek ön is aktív tagja volt. Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezte, az almafestés már nem elég?

— A fontos az, hogy hogyan, milyen színekkel fested meg ezt az almát. Az opricsnyik egy napja ugyanez az alma, csak a színe olyan, mint a nyers húsé. Ennek az almának az íze is hús, az illata pedig hatalom. Amikor az olvasó eszik belőle, mindent megért.

— Az utóbbi időben számos cikk jelent meg, amely azt latolgatta, vajon az orosz elit, az orosz intézményrendszer vagy az orosz nép a hibás-e abban, hogy Putyin ott tart, ahol, és olyanok az állapotok, amilyenek. Mi az ön személyes véleménye?

— Az orosz történelemnek két fontos kérdése van: „ki a hibás?” és „mit lehet tenni?”. Putyin esetében természetesen lehet azt mondani, hogy a hibás nem más, mint maga a Történelem. Természetesen ez is igaz, nekem mégis úgy tűnik, hogy az értelmiség bűne nagyobb ebben a helyzetben. A kilencvenes években, amikor a demokraták hatalomra kerültek, nem mentek el a végsőkig, nem költöttek pénzt az átvilágításra, nem temették el a totalitárius múltat, mint ahogy például megtették ezt a németek az ötvenes években. A Szovjetunió holttestét egyszerűen besöpörték a sarokba, beszórták fűrészporral, és azt mondták: rohadjon csak, de a mi segítségünk nélkül. Ám az nem rohadt el, hanem, mint egy zombi, felemelkedett. Most az egész világ a csodájára jár ennek a rothadt szörnynek.

— Ön szerint milyen eszközei vannak ma egy orosz embernek, hogy a történelemhez való viszonyát meghatározza? Hiszen a Kreml terve épp az, hogy teljesen kitörölje a kollektív emlékezetet, és teljesen kiölje az emberekből a lelkiismeret-furdalást.

— Oroszországban ma a televízió és a többi média segítségével erősen „zombisítják” az embereket. Azt sulykolják a fejükbe, hogy a Szovjetunió volt az ideális állam, és csak azért omlott össze, mert az ellenségei szorongatták. Miközben a múlt ilyen kontroll alatt, átértelmezve jut el a tömegekhez, és hasonlóan értelmezik a jelent is: Oroszországot körbevették az ellenségek. A Kreml jelenleg olyan tankönyv megalkotásán ügyködik, amely elültetheti a fejekben ezeket az egységesített gondolatokat. Mindez pedig biztosítja annak az új birodalmi paranoiának a létrejöttét, amely a Kreml csinovnyikjainak fejében egyre erősebbé válik.

Szerző: Rostás Eni

Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin téli számában jelent meg.

jewsejka

Владимир Сорокин (интервью) // "Konyves.blog.hu", 28.11.2016

Владимир Сорокин

Владимир Сорокин


Szorokin: Oroszországgal nem lehet nem összekapcsolni a reményvesztettséget

Az egyszerre rendkívül szomorú és kegyetlen orosz valóságot Vlagyimir Szorokin tundrai mágikus realista regényeiből ismerhetjük és érthetjük meg jobban: ő meséli el azt, ami a Putyin-híradóból kimarad. A jég tette világszerte ismertté és népszerűvé, itthon Mundruczó Kornél adaptálta színpadra a történetet, amelyben pusztító meteorit csapódik be Tunguzföldön, miközben egy vallási szekta megtisztítaná az emberiséget és visszaállítaná a kozmikus harmóniát. Céljaikat úgy érnék el, hogy jégkalapáccsal felébresztik az emberek szívét. Szorokin mindig a jövőt írja, de közben a jelenről beszél, és a fikciója valahogy rendszeresen valósággá válik. A 2028-ban játszódó könyvében, Az opricsnyik egy napjában már megszokottak a hatalmi túlkapások, az újratermelődő erőszak, a bizalom és a hűség kötelékét az opricsnyikok orgiáinak közös megélése erősíti. A totalitárius rendszer bemutatása történik meg a Cukor-Kremlben, amiben a karácsonykor szétkapkodott, cukorból készült Kreml-tornyokat szopogatják közösen. Szorokin augusztusban Magyarországon járt, mi a kifosztott Oroszországról kérdeztük, ami hatékonyan működő feudalista rendszerével újabb középkorhoz közelít.

— Könyveiben Oroszországot és Moszkvát kicsi, összetöpörödött, kifosztott asszonynak írja le. Tényleg ilyennek látja az országot?

— Különféle Oroszországokat látok. De én a jövőről gondolkodom, és úgy látom, hogy nemcsak Oroszország, de a világ jövője is megjósolhatatlan. Éppen ezért, hogy milyen és mekkora lesz Oroszország, senki nem tudhatja.

— Oroszország-anyácska ábrázolása mellett mindig megjelenik az agresszió öröme is, mely becézgetve közelít, belopja magát a mindennapokba. Hogyan lehet olyan világban élni, ahol ennyire mindennapivá válik az agresszió?

— Olyan országban nőttem fel, ahol az építőkövek közé az erőszak habarcsát keverték. Az agresszió végigkísérte a gyerekkoromat, és később is azt láttam, hogy az egész életünket átitatja. De ezt az államot nem a huszadik században hozták létre, hanem a 16. században, Rettegett Iván az opricsnyikjai segítségével tette ilyenné. Éppen ezért az agresszió, az erőszak, Oroszország működésének szerves eleme. Mégis mindenki arról beszél, hogy én tíz évvel ezelőtt Az opricsnyik egy napjában nem a jövőről írtam könyvet, hanem a jelenről.

— A regényt a mostani viszonyok megjelenítéseként lehet olvasni: az állampolgár nem adekvát fogalom, a barát vagy az ellenség annál inkább. A barát és ellenség fogalmai mentén szerveződő viszonyrendszerek mennyire dominánsak ma Oroszországban?

— Ezzel sok a gond. Oroszország nagyon közel áll egy újabb középkorhoz. Feudális rendszer van, piramishoz hasonló hierarchiába rendeződő viszonyokkal, melynek csúcsán az uralkodó trónol. A cári Oroszországban nem állampolgárok voltak, hanem hű alattvalók. A társadalomban most az állampolgárok és a hű alattvalók közötti dulakodás folyik: egyelőre a hű alattvalók vannak többen, ami engem, demokrataként, elkeserít. Remélem, ez Magyarországon másképp van. Amit viszont itt is, ott is egyformának látok, azok a reptéri sorok. A nyugati országokban ez a sor gyorsan halad, az autoriter országokban nagyon lassan. Lehet, hogy ilyen értelemben az országaink hasonlóak.

— A Kékháj egyik jelenetében Sztálin és Hruscsov hologramjai szexuális aktust létesítenek, ami miatt a hatalomhű csoportok elsőszámú ellenségévé lépett elő. Az opricsnyik egy napjának végén leírt homoerotikus tömegjelenetnek milyen visszhangja volt?

— Amikor megírtam a könyvet, egy történész barátom elküldött nekem egy rézkarcot, amin az látható, hogy a janicsárok így szórakoztak. Erről a rézkarcról számos fénykép hozzáférhető, én nem találtam ki semmi újat. Minden zárt közösség, az SS is, a janicsárok is, homoerotikus kapcsolatokat tartottak fenn, a visszhangról pedig csak annyit tudok elmondani, hogy a buta emberek jajgattak, mások pedig nagyon pontosnak találták.

— Cukor-Kremlben azt látjuk, hogy a cukorból készült torony másait szétszopogatják, vagyis a nemzeti szimbólum agyonkoptatása, abúzus történik. Hogyan lehet ma Oroszországban a nemzeti szimbólumokhoz viszonyulni?

— Oroszországban most az újbirodalmi hisztéria korát éljük, ami sok csinovnyik és átlagember esetében az újbirodalmi paranoia határát súrolja. A kisembernek nehéz tájékozódnia és kiszűrnie, megértenie, hogy a szimbólumok közül melyik igaz, hiszen az elmúlt 16 év tett arról, hogy a fejében fogalmi zavar legyen. A Vörös téri Kreml minden tornyán ott a vörös csillag, ott van mellette a Lenin-mauzóleum, amellett pedig a szovjet vezetők temetője. Ők azok, akik a cári családot megölték. De megtaláljuk a cári hatalom attribútumait is, a régi templomokat, bennük a kommunisták szobraival, amint ott állnak gyertyával a kezükben és a cári Oroszországot dicsőítik. Az egyik moszkvai templomban van egy ikon, ami Sztálint ábrázolja. Nehéz megérteni, hogy melyek az állam fontos szimbólumai. Jól jelzi ez, mi történik akkor, ha egy ország nem temeti el a múltját.

— A mai Oroszországban nincs helye a hőstetteknek, a Hóviharban a reményvesztettség uralkodik, egyedül képtelenség bármit is tenni, változtatni. Ennyire reménytelennek látja a mostani helyzetet?

— Ez a reményvesztettség úgy általában elmondható Oroszországról. Az orosz metafizikáról árulkodik, arról, hogy itt a tér mindent elnyel és idővé változik. Ha valaki az orosz télben a városból egy faluba tart, időutazáson találja magát és anélkül, hogy észrevenné, hirtelen úgy kezd el beszélni, ahogy azt a 19. században tették. Azon, ami e térhez fűződik, képtelenség túllépni, ez az, ami állandó Oroszország esetében. Bár 19. századi regényként kezdtem el írni, elég hamar kiderült, hogy a 21. században vagyunk, de ez mégsem töri meg az elbeszélést, hiszen a 21. század minden reáliáját bekebelezi a vihar és ez a végtelen tér. Oroszországgal nem lehet nem összekapcsolni a reményvesztettséget. A 19. században két költő, Konsztantyin Nyikolajevics Batyuskov és Alekszandr Ivanovics Odojevszkij beszélgettek erről egymással, és arra voltak kíváncsiak, hogy mi ebben a jó. Oroszország metafizikáját a méretei hozzák létre, ez nem egy emberi léptékű ország és ez a legnagyobb problémája.

— A reménytelenség kapcsán volt már szó arról, hogy egyedül lehetetlen bármit is elérni. Önnek mégis sikerült Az opricsnyik egy napja bemutatóját Jekatyerinburgba és nem Moszkvába szerveznie és azt is elérte, hogy a könyv egy hónapig csak ott legyen megvásárolható. Úgy tűnik, mégiscsak lehet tenni valamit.

— Danyiil Harms, egy kiváló orosz szerző, aki abszurd műveket jegyez, azt írta, hogy az élet győzött, a tudomány számára teljesen ismeretlen eszközökkel. Ez néha Oroszországban is előfordul, és ez az, ami éltet bennünket. Az orosz kultúra minden időben, csodálatos módon élte túl a nehézségeket. Nabokov szerint Oroszország kegyetlen rendőrállam, ahol egzotikus gombákként ütik fel fejüket a csodák.

Szerző: Tamás-Balha Etelka

Az interjú eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.

Jan. 13th, 2018

jewsejka

Владимир Сорокин (фотографии)

Владимир Сорокин

Hå Gamle Prestegard ("Facebook", September 25, 2017):

Full house and good atmosphere on Saturday afternoon at the old prestegard. Chapter 2017 with a seminar on Russian literature and society today. Russlandsviter Martin Paulsen initiated. Authors Vladimir Sorokin in conversation with Editor Bernhard Mohr, Elena Skagen translated from Russian to English. Author Alisa Ganieva in conversation with Martin Paulsen. And Tom Hetland Bant it all. Russian lunch at the café.

Thank you to the attendees and the audience and chapter 2017 for a great and instructive day.

Владимир Сорокин

Владимир Сорокин

Jan. 11th, 2018

jewsejka

erster Schweizer Literaturclub mit Roger Willemsen // "3sat", 2004



смотреть с 23:20 по 41:00


SF Literaturclub 2004 Roger Willemsen Isenschmid Kübler Hostettler

erster Schweizer Literaturclub mit Roger Willemsen

mit Gunhild Kübler, Andreas Isenschmid, Nadine Hostettler

besprochen werden: Nadine Hostettler - die letzte Hemmung, LeoTolstoi - Anna Karenina, Vladimir Sorokin - Ljod das Eis, Reinaldo Arenas - Reise nach Havana(Viaje a La Habana), Alistair MacLeod - Die Insel (Geschichten)

Jan. 7th, 2018

jewsejka

Владимир Сорокин (фотография)

Jan. 1st, 2018

jewsejka

Frohes Neues Jahr

Dec. 28th, 2017

jewsejka

Top 10, top 5...

Данил Леховицер // "Esquire", 24 декабря 2017 года


10 важных книг уходящего года

По просьбе Esquire критик Данил Леховицер выбрал 10 книг, вышедших в 2017 году, которые обязательно нужно прочитать в следующем.

1. Владимир Сорокин — «Манарага»

У Сорокина, как всегда (кроме редких исключений), все дерзко, остроумно и смешно. В подпольных ресторациях, именуемых Book’n’Grill, специально обученные повара приготовят осетрину, куриные шейки или что-то более замысловатое на костерке из «Одесских рассказов» Бабеля или «Идиоте» Достоевского. Правда, случаются эксцессы: «съев» роман о бабке и топоре, клиент расправляется с женой и тещей. В целом же, подобные случаи редкость, а толпы гурманов так и валят к дверям ресторана.

В общем-то не новая и даже избитая иллюстрация к тотальному обществу потребления и соскальзывающей в пропасть культуре у Сорокина выходит забавной, жестокой историей о том, как пища для ума превращается в пищу для желудков.


2. Дэвид Ремник — «Могила Ленина»
3. Дмитрий Быков — «Июнь»
4. Лев Данилкин — «Ленин. Пантократор солнечных пылинок»
5. Маргарет Этвуд — Рассказ Служанки
6. Мартин Сэй — Зеркальный вор
7. Дэвид Марксон — Любовница Витгенштейна
8. Альберто Мангель — Curiositas
9. Виктор Пелевин — iPhuck 10
10. Гарольд Блум — «Западный канон»

Константин Скоркин // «Телекритика», 27 декабря 2017 года




5 главных книг на русском-2017: фикшн

Почему лучшие романы года написаны о прошлом или о будущем.

«Телекритика» продолжает подводить итоги года. Теперь мы добрались и до книг – начнем с русскоязычных изданий.

Для российского книжного рынка 2017 год стал урожайным. Но есть интересная тенденция – выбранные нами книги рассказывают о событиях прошлого или пытаются описать будущее, хотя на самом деле речь в них идет, конечно же, о нынешнем дне. Впрочем, еще более показательна статистика – топ бестселлеров по итогам 2017 года в России возглавила антиутопия Джорджа Оруэлла «1984».


1. Владимир Сорокин. «Манарага»

Живой классик русской литературы в этом году порадовал скромной по размеру, но очень изящной вещицей. Действие «Манараги» происходит в Европе будущего, пережившей исламское нашествие и распавшейся на множество держав, живущих в мире нового средневековья, где новые технологии переплетаются с забавной архаикой. В центре сюжета – элитарная забава book’n’grill – приготовление пищи на огне от сжигаемой книги. Гурманы готовы щедро платить за право поесть блюдо, приготовленное на любимом авторе. Мода эта вне закона, так как бумажные книги, от которых человечество отказалось в пользу голограмм, инфоимплантов-«блох» и прочих «умниц», представляют историческую ценность. Вокруг book’n’grill сложился черный рынок, всем заправляет Кухня – корпорация книжных поваров, нечто среднее между мафией и масонской ложей.

Горящие книги – символ тоталитарного варварства ХХ века, у Сорокина становятся символом новой эпохи, когда на первый план в сетевом пространстве выходит посредник, интерпретатор. В перенасыщенной информационной среде читатель постепенно начинает поглощать не сами книги, а некий продукт их переработки – списки, дайджесты: стоит открыть фейсбук и увидеть зазывные заголовки «10 книг, которые вы должны успеть прочесть до обеда», «Почему важно на этой неделе прочесть эти 25 романов». Не исключение и список, который вы сейчас читаете.

Книга вошла в шорт-лист премии «Новая словесность» (НОС).


2. Виктор Пелевин. «iPhuсk 10»
3. Игорь Малышев. «Номах. Искры большого пожара»
4. Дмитрий Быков. «Июнь»
5. Михаил Гиголашвили. «Тайный год»

Dec. 27th, 2017

jewsejka

Владимира Георгиевича рисуют...

Владимир Сорокин

toraaghabayova ("Instagram", 13.12.2017):

toraaghabayova: #sketch on a #lecture of #sorokin

endrey_klimov: Немного на судебное заседание похоже

toraaghabayova: Ego potom jenshina v tigrovoi vodolazke rugala chto- zachem mat ispolzuesh v proizvedeniyax? Kak ne stidno! Nelzya dopuskat v pechat eti bezobraziya. Takoi sovok bil. Seans.

Dec. 26th, 2017

jewsejka

Владимир Сорокин БЕЛЫЙ КВАДРАТ (рассказ, 2017)




Владимир Сорокин

БЕЛЫЙ КВАДРАТ

Россия-вошь, белая движуха и свежевание телеведущего в новом рассказе Владимира Сорокина.

Владимир Сорокин специально для "Ленты.ру" написал рассказ "Белый квадрат". Текст посвящён режиссёру Кириллу Серебренникому, который в настоящий момент находится под домашним арестом в связи с обвинениями в мошенничестве.


http://sorokin.lenta.ru

.pdf

Dec. 1st, 2017

jewsejka

Владимир Георгиевич по-японски...





Nov. 24th, 2017

jewsejka

Сергей Оробий // «Лит-ра инфо», 23 ноября 2017 года



Козел отпущения

Очевидно, что козел отпущения года – Владимир Сорокин. В 2017-м он опубликовал новый роман и новый рассказ – немного, но и этого хватило. Сорокин – удобная мишень, ибо живой классик: в этом году статус оформлен окончательно.

Культовый русский писатель оказался приговорен культовым русским критиком. Лев Данилкин весной заглянул в «Афишу» только для того, чтобы припечатать: из отчаянного радикала Сорокин превратился в литературного традиционалиста. Но кто бы спорил? Для современной литературы Сорокин давно то же самое, что Солженицын для, скажем, 1994-го: икона, совесть нации, символическая фигура. За Солженицыным стоял журнал «Новый мир» и беспощадный русский реализм, за Сорокиным – журнал «Новое литературное обозрение» и бессмысленный русский постмодернизм. Свято место пусто не бывает, вакансия «ВПЗР» опасна, если не пуста.

Повторю исключительно для того, чтобы вызвать разлитие желчи у отдельных читателей: Сорокин – это Солженицын сегодня.

А потому все филиппики в адрес В.Г. – это симптомы литературной ситуации в целом. При этом, как уже сказано, отзывы о новой сорокинской прозе выдержаны, как правило, в скептическом тоне.

«Последнее, что я прочитал – это новый роман Сорокина, который лучше бы он сейчас не издавал. Он не обладает никакими признаками романа, кроме того, что может быть выставлен на соискание какой-нибудь премии», пишет Роман Лейбов, а Андрей Василевский меланхолично замечает: «"Манарага" как "Манарага", вполне конвенциональная проза, и более того – уже ранее читанная конвенциональная проза; премию получит». «То, что в день появления "Фиолетовых лебедей" интереснее было читать свежие посты в некоторых популярных телеграм-каналах, – неприятный знак», – добавляет Лев Оборин.

Наконец – как если бы было мало – совсем уж курьезная новость: на минувшей неделе молодежный сегмент твиттера якобы охватила эпидемия репостов цитаты из «Голубого сала» (про секс Хрущева со Сталиным). Школьники полагают, что это фанфик, и интересуются, остался ли автор жив после выхода книги.

Но ведь это всё не о Сорокине, а о литературе как она есть. О символическом банкротстве литпремий – и переизбытке романов, которые будто «под премию» и пишутся. О постепенной инфляции самого романного жанра – и торжестве жанров «низовых», народных. О том, что современный читатель еще может обойтись без вечерней порции Сорокина/Улицкой/Пелевина, а вот без ежевечерней порции фейсбука/телеграма – уже нет. О том, что, в конце концов, любой радикал рано или поздно превращается в ВПЗР и обманывает ваши литературно-критические надежды. А ВПЗР – это всегда козел отпущения, такова его национальная роль.

А кисет? С кисетом было трудненько, мил человек.

Nov. 18th, 2017

jewsejka

Владимир Сорокин (интервью) // "Le Point", 7 décembre 2015




Vladimir Sorokine : "La Russie s'enfonce dans le chaos"

Selon l'écrivain, la Russie est un pays imprévisible. Le régime actuel est déchiré par plusieurs fissures qui s'agrandissent assez vite.

Auteur prolifique de romans, de récits et de pièces de théâtre, Vladimir Sorokine a notamment écrit "Roman" (Verdier) et "23 000", "Le Kremlin en sucre", "La Voie de Bro", "Le Lard bleu", "La Glace" chez L'Olivier. Il y a quelques années, plusieurs de ses livres avaient été brûlés par les jeunesses pro-Poutine.


— Où en est la Russie ?

— La Russie vit une période dramatique. C'est l'effondrement définitif de la pyramide impériale du pouvoir construite sous Ivan le Terrible (1547-1584). Elle s'accompagne de...

далее текст доступен только подписчикам

беседовала Katia Swarovskaya

Nov. 17th, 2017

jewsejka

Владимир Сорокин МОНОКЛОН (переиздание, 2017)



Владимир Сорокин МОНОКЛОН / серия: "Весь Сорокин" // Москва: "Corpus", 2017, твёрдый переплёт, 608 стр., тираж: не указан, ISBN: 978-5-17-102314-0

jewsejka

Владимир Сорокин (интервью) // "Dagbladet.no", 14. november 2017

Владимир Сорокин

Владимир Сорокин


Putin har bygd en tidsmaskin og klart å stoppe tida i 17 år

Livet i Russland er en evig venting, mener forfatteren Vladimir Sorokin.

текст доступен лишь подписчикам

беседовал Fredrik Wandrup

Nov. 13th, 2017

jewsejka

Владимира Георгиевича рисуют...

Владимир Сорокин

отсюда

jewsejka

Владимир Сорокин (фотография)

Владимир Сорокин

"Zona IV." Lisa Schmitz & Vladimir Sorokin, Berlin 1988

Nov. 12th, 2017

jewsejka

Владимир Сорокин // "Belavia OnAir", #94, september 2017

jewsejka

Maria Alyokhina "Riot Days" (2017)

Previous 25

июль 2011

February 2018

S M T W T F S
    123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728   

Page Summary

Syndicate

RSS Atom
Powered by LiveJournal.com