Владимир Сорокин / Vladimir Sorokin

— Wenn die Leute hören, wie alt der Schriftsteller Vladimir Sorokin ist, ist die Verwunderung groß: „Wie ist das möglich?!“ Wundern Sie sich auch selbst?

— Nein. Ganz ehrlich, auch wenn das ein wenig anstößig klingt, ich bin innerlich in meiner Studentenzeit steckengeblieben. Hoffnungslos. Im Inneren bin ich ein ewiger Student. Da kann ich gar nichts gegen tun. Ich bin einfach nie erwachsen geworden.

— Sie gelten noch immer, sagen wir mal, schon die letzten 30 Jahre als das wichtigste literarische Ereignis Russlands. Ich möchte Ihnen damit jetzt gar nicht unbedingt ein Kompliment machen — das ist ja eher ein Problem. Sie sind nicht mal ein Produkt der 1990er, sondern der unzensierten Kunst der Sowjetunion. Das heißt, seitdem gab es in der russischen Literatur nichts grundsätzlich Neues. Da stimmt was nicht.

— Andrej, kein Kommentar ... Reden wir lieber über andere Autoren. Ich frage meine Bekannten in verschiedenen europäischen Ländern: Was lest ihr von der zeitgenössischen russischen Literatur? Diese Frage habe ich auch einem alten Freund gestellt, dem deutschen Slawisten Igor Smirnow — ein knallharter Fachmann. Er sagte lakonisch: „Ich kann die postsowjetische Prosa nicht lesen. Sie ist einfallslos.“ Dem kann ich mich nur anschließen. Denn die postsowjetische Prosa ist gleichsam aus den Scherben vorheriger Errungenschaften zusammengesetzt. Und das ist ein Problem.

Mir geht es genauso, ich schlage einen neuen Roman auf, lese fünf Seiten und lege ihn weg. Völlig überraschungsfrei. Gibt es also keine Schriftsteller? Aber die Leute schreiben doch, veröffentlichen, werden gelesen.

Ich habe dem legendären Verleger Sascha Iwanow, der den Finger immer am literarischen Puls der Zeit hat, dieselbe Frage gestellt: „Wo sind die neuen Sterne am Literaturhimmel?“ Er sagt: „Weißt du, Volodja, da geht es nicht um einzelne Sterne, sondern um den Sternenhimmel.“

Er liegt damit tatsächlich absolut richtig: Von der Literatur erwartet niemand mehr existenzielle Offenbarungen, Erschütterungen. Man erwartet von ihr entweder Behaglichkeit oder euphorisches Vergessen. Was im Prinzip ein und dasselbe ist.

— Wollen Sie damit sagen, dass die Literatur am Ende ist? ... Dass es keine objektiven Umstände für ihr Entstehen gibt? Ist es das Ende der Literatur an sich? Oder ist gerade einfach nicht die Zeit dafür? ...

( Read more...Collapse )

Трансформации в cвою противоположность случаются в жизни не так уж редко — и поэтому нас не должно удивлять, что в какой-то момент нечто подобное произошло с писателем-революционером В.Г.Сорокиным.

Что В.Г.Сорокин мутирует из «непримиримого» в «договороспособного», ясно было уже по «Теллурии». Тоталитарность литературных практик вызывает у него скорее дружественную иронию, чем ужас и отторжение; если раньше его концептуалистские имитационные «куклы» — пугающе похожие на толстовский/соцреалистический/диссидентский оригиналы; поначалу благообразные, а затем вдруг покрывающиеся трупными пятнами и «взрывающиеся» от несовместимых с жизнью повреждений внутренних органов — шокировали, то теперь типично сорокинский текст — это скорее шутейная пьеса, скерцо, бодрый, бойкий и смешной фрагментец, который не столько «отменяет литературу как таковую», сколько сам задает новую — весьма высокую — планку; ну и автор, соответственно, скорее наслаждается сигарой, запустивши руки в проемы жилета, в компании коллег-«классиков», чем приседает, зажав уши и зажмурив глаза, после выстрела из миномета по их позициям.

Мы помним, что «Теллурия» (2013) состояла из пятидесяти глав-фрагментов, большим достоинством которых было то, что каждую теоретически автор мог «распаковать» и развернуть до размеров романа — однако ж всякий раз удерживался, обеспечив книге бросающуюся в глаза цельность, поджарость и осанку.

Шли, однако, годы — и один из сюжетов не самой «Теллурии», но «вселенной «Теллурии», все же вылупился в отдельный роман.

«Манарага» представляет собой увлекательную хронику — в форме отчетов-эссе «я»-рассказчика — нескольких деловых поездок повара, который практикует с переменным успехом ритуал приготовления еды на дровах из превратившихся в музейные диковины бумажных книг; несмотря на пространные объяснения, что «это мода такая», бровь читателя, добравшегося до финала, находится на таком же стабильно высоком уровне, как у тех, кто услышал об этом «сюжете» в кратком изложении.

За опасную и виртуозную работу повару — он не просто готовит пищу, но умеет отличать хорошие тексты от плохих, и это главное в его профессии — платят серьезные деньги, на которые он может позволить себе качественное потребление в мире «нового Средневековья». Однажды, вынужденный подчиняться законам подпольной корпорации — секты книжных поваров, он получает задание пресечь замыслы злоумышленников, которые в погоне за прибылью хотят коммерциализировать и тривиализовать близкую к сакрально-ритуальной деятельность поварского сообщества.

Роман — несомненная удача автора в том смысле, что он смешной; пересказывать шутки своими словами — последнее дело, но уж поверьте: Сорокин не подвел — посмеетесь. Это сатира, в которой досталось всем; и про еду, и про литературу, и про будущее, и про современность — по всему прошелся. А уж сколько здесь сорокинского — всех этих фирменных формул-псевдопословиц, которыми так славится Владимир Георгиевич: «Просто и ясно, как жареный батат на добром докторе Швейцере: мы нашли — мы и читаем! Ordnung muss sein!»

Для порядка же зададимся-ка таким вот вопросом. Почему В.Г.Сорокин, с его идеальным слухом и чутьем на наличие «полена» в романе (очень удачная метафора из, собственно, «Манараги» — означающая «романность», наличие «литературного вещества», отличающего халтуру от произведения искусства), делает из сюжета о бук-эн-гриллере, который, на первый взгляд, годится на одну из глав для «Теллурии», целую книгу? Почему он полагает фигуру высокопрофессионального посредника между «высокой культурой» и плебсом, который готов платить за зрелищные презентации «качественного потребления» книг, достаточно важной, чтобы развернуть историю о ней до отдельного, оформленного как более важное, чем прочие — роман это роман, — высказывание? Где здесь «полено»?

Есть ли оно?

( Read more...Collapse )

— Ön szerint mi az irodalom szerepe egy diktatúrában?

— Minden időben, bármilyen rendszer uralma alatt az irodalom egyetlen feladata – megmaradni irodalomnak. A legszomorúbb mindig az, amikor faltörő gépet csinálnak belőle az aktualitások bástyáinak lerombolására. Az ilyen irodalom nem él sokáig. Az írónak nagy célokat kell maga elé állítania, még akkor is, ha arról ír, ami éppen történik körülötte. Mert ha a falak leomlanak, a faltörő gépek rozsdásodni kezdenek.

— Mi talán a hírek mellett az ön regényeiből tudunk meg a legtöbbet Oroszországról. Mit gondol, a könyvei jó útmutatók?

— Nehéz a nyugat-európai olvasókhoz beszélnem, de az elmúlt harminc évben talán sikerült elmondanom a lényeget az orosz lélek metafizikájáról úgy, hogy megértsék. Vagy legalábbis éreztetni, milyen az íze, az illata. Olyan, mint a tömjén, a hó és a vér.

— Mikor egy új szövegen dolgozik, érzi, hogy a készülő mű melyik momentumából lesz a legnagyobb botrány?

— Nem vagyok botrányhős, nem is szeretem a botrányokat. Mindig megfejthetetlen kérdés számomra, hogy mit és miért éreznek botrányosnak az olvasóim. Nem szeretek provokálni, a provokátorok ugyanis exhibicionisták. Én inkább kukkolni szeretek, meglesni a hőseimet, miközben ők teljes szabadságot élveznek. A botrány valószínűleg mindig ennek a szabadságnak az ára.

— Korábban azt nyilatkozta, hogy a szatíra az egyetlen műfaj, amiben most valaki megírhatja a véleményét. Ha nem így lenne, akkor elképzelhető lenne, hogy műfajt vált?

— Szeretném tisztázni a megfogalmazást – nem szatíra, hanem groteszk. A groteszk ugyanis ideális eszköz arra, hogy bemutassa az orosz metafizikát, amely át van itatva szakralitással, erőszakkal és abszurditással. Gondoljunk csak a Holt lelkekre Gogoltól – ez a mű azért élte túl saját korát, mert az alkotó úgy döntött, a groteszk eszközeivel írja le a körülötte lévő valóságot. Az olyan írók, mint Gogol, Bulgakov, Harmsz és Platonov aktívan használták a groteszket, és nem is tévedtek, mert munkáik még mindig relevánsak. Én csak követem ezeket a nagy hagyományokat.

— Egy művésznek azt kell csinálnia, amit Picassónak, amikor a német csapatok bevonultak Párizsba. Ülni és festeni az almát – így szólt a kedvenc anekdotája annak az orosz underground mozgalomnak, amelynek ön is aktív tagja volt. Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezte, az almafestés már nem elég?

— A fontos az, hogy hogyan, milyen színekkel fested meg ezt az almát. Az opricsnyik egy napja ugyanez az alma, csak a színe olyan, mint a nyers húsé. Ennek az almának az íze is hús, az illata pedig hatalom. Amikor az olvasó eszik belőle, mindent megért.

— Az utóbbi időben számos cikk jelent meg, amely azt latolgatta, vajon az orosz elit, az orosz intézményrendszer vagy az orosz nép a hibás-e abban, hogy Putyin ott tart, ahol, és olyanok az állapotok, amilyenek. Mi az ön személyes véleménye?

— Az orosz történelemnek két fontos kérdése van: „ki a hibás?” és „mit lehet tenni?”. Putyin esetében természetesen lehet azt mondani, hogy a hibás nem más, mint maga a Történelem. Természetesen ez is igaz, nekem mégis úgy tűnik, hogy az értelmiség bűne nagyobb ebben a helyzetben. A kilencvenes években, amikor a demokraták hatalomra kerültek, nem mentek el a végsőkig, nem költöttek pénzt az átvilágításra, nem temették el a totalitárius múltat, mint ahogy például megtették ezt a németek az ötvenes években. A Szovjetunió holttestét egyszerűen besöpörték a sarokba, beszórták fűrészporral, és azt mondták: rohadjon csak, de a mi segítségünk nélkül. Ám az nem rohadt el, hanem, mint egy zombi, felemelkedett. Most az egész világ a csodájára jár ennek a rothadt szörnynek.

— Ön szerint milyen eszközei vannak ma egy orosz embernek, hogy a történelemhez való viszonyát meghatározza? Hiszen a Kreml terve épp az, hogy teljesen kitörölje a kollektív emlékezetet, és teljesen kiölje az emberekből a lelkiismeret-furdalást.

— Oroszországban ma a televízió és a többi média segítségével erősen „zombisítják” az embereket. Azt sulykolják a fejükbe, hogy a Szovjetunió volt az ideális állam, és csak azért omlott össze, mert az ellenségei szorongatták. Miközben a múlt ilyen kontroll alatt, átértelmezve jut el a tömegekhez, és hasonlóan értelmezik a jelent is: Oroszországot körbevették az ellenségek. A Kreml jelenleg olyan tankönyv megalkotásán ügyködik, amely elültetheti a fejekben ezeket az egységesített gondolatokat. Mindez pedig biztosítja annak az új birodalmi paranoiának a létrejöttét, amely a Kreml csinovnyikjainak fejében egyre erősebbé válik.

— Könyveiben Oroszországot és Moszkvát kicsi, összetöpörödött, kifosztott asszonynak írja le. Tényleg ilyennek látja az országot?

— Különféle Oroszországokat látok. De én a jövőről gondolkodom, és úgy látom, hogy nemcsak Oroszország, de a világ jövője is megjósolhatatlan. Éppen ezért, hogy milyen és mekkora lesz Oroszország, senki nem tudhatja.

— Oroszország-anyácska ábrázolása mellett mindig megjelenik az agresszió öröme is, mely becézgetve közelít, belopja magát a mindennapokba. Hogyan lehet olyan világban élni, ahol ennyire mindennapivá válik az agresszió?

— Olyan országban nőttem fel, ahol az építőkövek közé az erőszak habarcsát keverték. Az agresszió végigkísérte a gyerekkoromat, és később is azt láttam, hogy az egész életünket átitatja. De ezt az államot nem a huszadik században hozták létre, hanem a 16. században, Rettegett Iván az opricsnyikjai segítségével tette ilyenné. Éppen ezért az agresszió, az erőszak, Oroszország működésének szerves eleme. Mégis mindenki arról beszél, hogy én tíz évvel ezelőtt Az opricsnyik egy napjában nem a jövőről írtam könyvet, hanem a jelenről.

— A regényt a mostani viszonyok megjelenítéseként lehet olvasni: az állampolgár nem adekvát fogalom, a barát vagy az ellenség annál inkább. A barát és ellenség fogalmai mentén szerveződő viszonyrendszerek mennyire dominánsak ma Oroszországban?

— Ezzel sok a gond. Oroszország nagyon közel áll egy újabb középkorhoz. Feudális rendszer van, piramishoz hasonló hierarchiába rendeződő viszonyokkal, melynek csúcsán az uralkodó trónol. A cári Oroszországban nem állampolgárok voltak, hanem hű alattvalók. A társadalomban most az állampolgárok és a hű alattvalók közötti dulakodás folyik: egyelőre a hű alattvalók vannak többen, ami engem, demokrataként, elkeserít. Remélem, ez Magyarországon másképp van. Amit viszont itt is, ott is egyformának látok, azok a reptéri sorok. A nyugati országokban ez a sor gyorsan halad, az autoriter országokban nagyon lassan. Lehet, hogy ilyen értelemben az országaink hasonlóak.

— A Kékháj egyik jelenetében Sztálin és Hruscsov hologramjai szexuális aktust létesítenek, ami miatt a hatalomhű csoportok elsőszámú ellenségévé lépett elő. Az opricsnyik egy napjának végén leírt homoerotikus tömegjelenetnek milyen visszhangja volt?

— Amikor megírtam a könyvet, egy történész barátom elküldött nekem egy rézkarcot, amin az látható, hogy a janicsárok így szórakoztak. Erről a rézkarcról számos fénykép hozzáférhető, én nem találtam ki semmi újat. Minden zárt közösség, az SS is, a janicsárok is, homoerotikus kapcsolatokat tartottak fenn, a visszhangról pedig csak annyit tudok elmondani, hogy a buta emberek jajgattak, mások pedig nagyon pontosnak találták.

— Cukor-Kremlben azt látjuk, hogy a cukorból készült torony másait szétszopogatják, vagyis a nemzeti szimbólum agyonkoptatása, abúzus történik. Hogyan lehet ma Oroszországban a nemzeti szimbólumokhoz viszonyulni?

— Oroszországban most az újbirodalmi hisztéria korát éljük, ami sok csinovnyik és átlagember esetében az újbirodalmi paranoia határát súrolja. A kisembernek nehéz tájékozódnia és kiszűrnie, megértenie, hogy a szimbólumok közül melyik igaz, hiszen az elmúlt 16 év tett arról, hogy a fejében fogalmi zavar legyen. A Vörös téri Kreml minden tornyán ott a vörös csillag, ott van mellette a Lenin-mauzóleum, amellett pedig a szovjet vezetők temetője. Ők azok, akik a cári családot megölték. De megtaláljuk a cári hatalom attribútumait is, a régi templomokat, bennük a kommunisták szobraival, amint ott állnak gyertyával a kezükben és a cári Oroszországot dicsőítik. Az egyik moszkvai templomban van egy ikon, ami Sztálint ábrázolja. Nehéz megérteni, hogy melyek az állam fontos szimbólumai. Jól jelzi ez, mi történik akkor, ha egy ország nem temeti el a múltját.

— A mai Oroszországban nincs helye a hőstetteknek, a Hóviharban a reményvesztettség uralkodik, egyedül képtelenség bármit is tenni, változtatni. Ennyire reménytelennek látja a mostani helyzetet?

— Ez a reményvesztettség úgy általában elmondható Oroszországról. Az orosz metafizikáról árulkodik, arról, hogy itt a tér mindent elnyel és idővé változik. Ha valaki az orosz télben a városból egy faluba tart, időutazáson találja magát és anélkül, hogy észrevenné, hirtelen úgy kezd el beszélni, ahogy azt a 19. században tették. Azon, ami e térhez fűződik, képtelenség túllépni, ez az, ami állandó Oroszország esetében. Bár 19. századi regényként kezdtem el írni, elég hamar kiderült, hogy a 21. században vagyunk, de ez mégsem töri meg az elbeszélést, hiszen a 21. század minden reáliáját bekebelezi a vihar és ez a végtelen tér. Oroszországgal nem lehet nem összekapcsolni a reményvesztettséget. A 19. században két költő, Konsztantyin Nyikolajevics Batyuskov és Alekszandr Ivanovics Odojevszkij beszélgettek erről egymással, és arra voltak kíváncsiak, hogy mi ebben a jó. Oroszország metafizikáját a méretei hozzák létre, ez nem egy emberi léptékű ország és ez a legnagyobb problémája.

— A reménytelenség kapcsán volt már szó arról, hogy egyedül lehetetlen bármit is elérni. Önnek mégis sikerült Az opricsnyik egy napja bemutatóját Jekatyerinburgba és nem Moszkvába szerveznie és azt is elérte, hogy a könyv egy hónapig csak ott legyen megvásárolható. Úgy tűnik, mégiscsak lehet tenni valamit.

— Danyiil Harms, egy kiváló orosz szerző, aki abszurd műveket jegyez, azt írta, hogy az élet győzött, a tudomány számára teljesen ismeretlen eszközökkel. Ez néha Oroszországban is előfordul, és ez az, ami éltet bennünket. Az orosz kultúra minden időben, csodálatos módon élte túl a nehézségeket. Nabokov szerint Oroszország kegyetlen rendőrállam, ahol egzotikus gombákként ütik fel fejüket a csodák.

1. Владимир Сорокин — «Манарага»

У Сорокина, как всегда (кроме редких исключений), все дерзко, остроумно и смешно. В подпольных ресторациях, именуемых Book’n’Grill, специально обученные повара приготовят осетрину, куриные шейки или что-то более замысловатое на костерке из «Одесских рассказов» Бабеля или «Идиоте» Достоевского. Правда, случаются эксцессы: «съев» роман о бабке и топоре, клиент расправляется с женой и тещей. В целом же, подобные случаи редкость, а толпы гурманов так и валят к дверям ресторана.

В общем-то не новая и даже избитая иллюстрация к тотальному обществу потребления и соскальзывающей в пропасть культуре у Сорокина выходит забавной, жестокой историей о том, как пища для ума превращается в пищу для желудков.

1. Владимир Сорокин. «Манарага»

Живой классик русской литературы в этом году порадовал скромной по размеру, но очень изящной вещицей. Действие «Манараги» происходит в Европе будущего, пережившей исламское нашествие и распавшейся на множество держав, живущих в мире нового средневековья, где новые технологии переплетаются с забавной архаикой. В центре сюжета – элитарная забава book’n’grill – приготовление пищи на огне от сжигаемой книги. Гурманы готовы щедро платить за право поесть блюдо, приготовленное на любимом авторе. Мода эта вне закона, так как бумажные книги, от которых человечество отказалось в пользу голограмм, инфоимплантов-«блох» и прочих «умниц», представляют историческую ценность. Вокруг book’n’grill сложился черный рынок, всем заправляет Кухня – корпорация книжных поваров, нечто среднее между мафией и масонской ложей.

Горящие книги – символ тоталитарного варварства ХХ века, у Сорокина становятся символом новой эпохи, когда на первый план в сетевом пространстве выходит посредник, интерпретатор. В перенасыщенной информационной среде читатель постепенно начинает поглощать не сами книги, а некий продукт их переработки – списки, дайджесты: стоит открыть фейсбук и увидеть зазывные заголовки «10 книг, которые вы должны успеть прочесть до обеда», «Почему важно на этой неделе прочесть эти 25 романов». Не исключение и список, который вы сейчас читаете.

Книга вошла в шорт-лист премии «Новая словесность» (НОС).